Heti színes: Az elfogadás művészete
Némi késéssel indultam ma otthonról. Robogtam le a 2-es metróba. Sétálok előre a peronon, amikor hallom, hogy nagyon ütemes sarkok kopognak mögöttem. Nem is figyeltem rá igazán. Reggel, rohanás, hangsúlyos léptek. Elsuhan mellettem egy nagyon mutatós fekete, raszta hajú, magas hölgy. Most már figyeltem rá, mivel a peron végén lévő nagy tükörhöz rohant, ahol a metró érkezéséig illegette magát, dobálta a haját. Ilyet még nem láttam. Második gondolatom, most nem érek rá egy öngyilkos jelölt performanszára. De semmi, csak önimádat. Valószínűleg a peronőr is meglepődött, mivel nem harsogott a bemondó “Kérem, hagyják szabadon a biztonsági sávot!”.
Nagyon csinos volt, ízlésesen felöltözve. Megjött a metró. Betódult a tömeg a kocsiba. Én leültem, magam elé bámulva rendeztem a napi teendőket. Oldalra pillantottam. Ott állt ő. Furcsa, csettintős ujjtartással, kissé feszülten a kapaszkodónál. Megnéztem alaposabban, aztán még egyszer, majd még egyszer. Hoppá! Ez egy pasi. Egy tökéletesen összerakott pasi-nő. Transzvesztita. Egy megállón át figyeltem. Azt akarta láttatni, hogy egy jó nő. Sikerült. A mai, rohanó világban az emberek csak egy pillanatot szánnak a másikra, azt is csak felületesen. Ha jobban rá fókuszál az ember, akkor egy ambivalens lelkületű embert lát, aki lehet, még nem találta meg a helyét az életben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: