QATAR, te csodás

QATAR, te csodás – Transzfer turistáról első osztályra

Ha Európán belül utazom, akkor elsősorban az olcsóbb, fapados járatokat részesítem előnybe. Ám, ha hosszabb útra indulok, akkor a nagy és színvonalas légitársaságokat preferálom. Minden évben december Dél-Afrikába utazom, ami egy 17-18 órás út, átszállással. Ez nem egy fizetett hirdetés, ám el kell mondani, hogy immár hat éve miért választom a Qatar Légitársaságot. Nőként egyedül utazni, esetleg több órát várni az átszállásra egy arab országban rejthet meglepetéseket. Törökországban, vagy Egyiptomban már ért atrocitás, ami elővigyázatossá tett. Doha (Hamad International Airport) egy megnyugtató arab oázis, mint a Qatar Légitársaság globális átszállóközpontja. Én itt mindig biztonságban éreztem magam, pihenőszobákkal, kényelmes helyekkel, üzletekkel.

A mostani utam igazán különleges volt. Az első osztályon ülök. Úgy érzem magam, mint Aliz Csodaországban. Történt ugyanis, hogy a kapunál kettétépték a Budapest – Doha repjegyemet, és átadtak egy új jegyet az első osztályra. Van az a pillanat, amikor leforrázva, sóbálványként állva, hirtelen azt sem tudja az ember mi történik vele. Kíváncsian tudakoltam az okát, mire mosolyogva megtudtam a stewardess-től, hogy jelentős a túlfoglalás a gépen, és mivel ezüst fokozatú utas vagyok, frissítették a jegyemet. Isten (vagy Allah) tartsa meg jó szokásukat. Olyan érzés, mint amikor először repültem. Mindent nézek, szívom be az információt, mustrálom utastársaimat, hogyan is tengetik idejüket az első osztályon. Kezdem ott, hogy csak két ülés van egymás mellett, nagy lábtérrel és pakoló felülettel. Kényelmesen elhelyezkedtem, az utasok a turista osztályra még javában szálltak fel, mikor már túl voltam az első kínáló körön: víz, juice, alkohol. Személyesen üdvözölt a légikisasszony a fedélzeten, bemutatkoztunk egymásnak. A tizenkét helyre kilenc utas volt, erre kettő folyamatosan pörgő stewardess. Állandóan, de nem tolakodóan sürögtek – forogtak. Felszállást követően kaptam egy étlapot, előételtől a desszertig. Nyugodtan áttekintettem, majd leadtam a rendelést, mintha étteremben ülnék. A következő ámulat a részemről, amikor a vacsora szerviz egy damaszt asztalterítővel és kendővel kezdődött. Itt éreztem, hogy egy teljesen más világba csöppentem. Jött az előétel, grillezett lazaccsíkok, céklasalátával. Ízlésesen szervírozva, sőt még arra is ügyelt a stewardess, hogyan rendezi el a dupla akkora asztalomon, mint a turistán. Nagyon finom volt. Öt falat gyakorlatilag, de pazar. Jött a lencse ágyra helyezett hal, tejszínes majonézes öntettel, mini répa és csíra díszítéssel. Az íze is fenséges volt, a tálalás sem maradt el tőle. A vacsora végét fagylalttal zártam. Meg sem lepődtem, amikor a gombóc fagyi mellé eper, áfonya és valami finom bogyó volt tálalva. Egy kellemes zöld teával öblítettem le a falatokat. Meg tudnám szokni a repülést ezen a szinten, viszont ehhez valami milliomos pasit kellene leakasztanom. Erre sajnálnám kiadni a pénzt rendszeresen. Sebaj, az élmény egy életre megmarad. El ne felejtsem megemlíteni, hogy amikor befejeztem a vacsorát, hozták a nedves mini törölközőt, nehogy elveszítsem a komfortérzést.

A bekészítésről még nem is beszéltem. A kis asztalkámra egy üveg víz volt bekészítve és az úti csomag egy szép fekete neszesszerbe. Megmondom őszintén nem bontottam ki, csak belepillantottam. Tele van kincsekkel, majd magányomban áttanulmányozom. Nem tűnik egyszer használatosnak. Armani.

Jól érzem magam. Kényelmesen elterülve ülök és írok a gépen, senki nem zavar, nem lökdös, nem folyik rám.

Utastársaimat nézegetve, furcsa érzés kerít hatalmába. Valójában nem vagyok ennek a kasztnak a tagja. Előttem két harmincas srác ül, folyamatosan üzletről csevegnek az ő lebilincselően nagyképű stílusukban. Start up-ban utaznak, ami ma annyira trendi. Röhögve meséli az egyik, hogy 128 000 forintos tanácsadási óradíjat nem akart kifizetni egy ismert vállalkozó. Egymást erősítették, hogy ennyi a napidíj egy tapasztal szakember esetén. Ha valaki spúr, megérdemli, hogy alulmaradjon. Látom a fiúkat tíz év múlva, kiégett, milliomos seggfejek lesznek, akiknek semmi sem elég jó. A húsz évvel fiatalabb dekoráció mellettük pedig csak státusz szimbólum lesz.

Mellettem egy ötvenes házaspár ücsörög. Kellemesek és kedvesek. Látszik, hogy első osztályhoz szoktak. A pasi jól menő vállalkozó lehet, mert a beszálláskor is telefonon utasításokat osztott. A feleségen látszik, hogy igyekszik nagyon fiatalon tartani magát, ápolt és csinos. Jól illenek egymáshoz.

Az első sorban ülőket nem tudom felmérni. Amúgy három külföldi pasi, egyikük biztos indiai. Van még egy szintén egyedül utazó srác valahol a harminc és a negyven között. Váltottunk néhány mosolyt, de ennél többre nem nyitott.

Újabb pozitív apróság. A teát már vagy fél órája kortyolgattam, amikor megkérdezték, hogy szeretném-e, ha melegebbre cserélnék. Pillanatnyi ideig átvillant, hogy persze, de aztán győzött a józan ész, nem, hiszen még tökéletes. Nem említettem meg az ergonomikus ülést. Hozzáteszem, nem olyan technikai zseninek tervezték, mint én. Minden irányban mozgatható, sőt emelhető lábtámasza van, és vagy nyolc gomb van rajta. Ez túl sok nekem. A TV készülék pedig be van süllyesztve az ülés karfájába, hasonlóan az étkezőasztalhoz.

Egy újabb kaland. Elmentem a mosdóba. A WC ülőkéjén papír, minden utas után mennek és teszik fel az újat, borotva hab és penge,  normál fogkefe nagy méretű fogkrémmel vár bárkit.

Bizonyára a történetemet megmosolyogja az, aki rendszeresen utazik a first class-on, de bizonyára néhányan megértik lelkesedésemet az új élmény iránt. Más is járt már így? Milyen élményekkel lettél gazdagabb?