Egy migránsnak látszó személynek joga van ma Budapesten lottózni?

Egy migránsnak látszó személynek joga van ma Budapesten lottózni?

Átlagos hétfő délelőtt a budapesti gettó egyik lottózójában. Érezhető, hogy itt én vagyok az idegen. Mindenki név szerint szólítja a másikat, folyik az események megvitatása. A lottózó eladói teljes természetességgel folynak hol egyik, hol másik beszélgetésbe. Én kitöltöm a szelvényeimet, beállok a sorba és elemzem fejben a látottakat. Ekkor belép a helyiségbe egy migránsnak látszó idősebb hölgy, fejkendő, nylon otthonka, papucs. Nem néz semerre, egyenesen a pulthoz megy. Nem zavarja a sor. Elkezdi mondani a magáét, mutogat és artikulál. A következő szürreális párbeszéd hangzik el köztük:
– Lottót szeretne? – kérdi az eladó.
Számunkra értelmezhetetlen mondatok jönnek, vadul gesztikulál a hölgy, mutogat valami felé.
– Ezt a lottót szeretnéd? – és kezében a szelvénnyel kérdőn néz a nőre.
Az előbbi mondatok ismétlődnek mindkét fél szájából, parttalan beszélgetés, majd hangnemváltás következik.
– Menj haza! Minek vagy itt? Ha itt akarsz maradni, tanulj meg magyarul. Nekem kellene, minden jöttmenthez alkalmazkodnom? Mit akarsz, nem értem.
A nő kitartóan mutogat, elkapja a kezével a szelvényt és mondja a magáét.
– Töltsd ki és fizess 250 Ft-ot – ingerülten szúrja oda a szavakat.
Esemény van, így minden bennlevő felbolydul. Meggondolatlan mondatok repkednek, nehogy már egy migráns nyerje meg a mi lottónkat, menj tovább, nincs itt keresnivalód. Kapkodom a fejem, így nem érzékelem, hogy a fogadás végül összejönne-e, csak azt látom, hogy a hölgy a zebrán megy át a másik oldalra.
Számos kérdés kavarog bennem a látottak alapján. A migrációs kérdés politikai tartalma elsőként jut eszembe, itt azonban teljesen másról van szó. Vajon mi váltja ki az emberekből ezt a mérhetetlen utálatot és indulatot. A média napi híradásai a világot átszövő migrációs problémáról, a terrorizmus jelenléte? Vagy bennem van a hiba? Én láttam egy idős nőt, egy embert, aki élni szeretett volna a vásárlás jogával.
A helyiségben több roma volt, kvázi kisebbség. Nekik igazán tudni kell, mi a megkülönböztetés, kirekesztés, mégis belemennek ebbe a játékba. Miért? Kíváncsi lennék arra a fekete fiúra, aki szintén a sorára várt, hogy mit gondolt, hiszen ő már megtanult magyarul, alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz, de ő is bevándorlóként kezdte. Hosszan lehetne elemezni a kialakult helyzetet, de megoldást nem találnánk.

Arany János örökérvényű sorai jutnak eszembe a „Domonkos napra” című verséből:

Nemes önbizalom, de ne az önhittség,
Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Embernek lenni mindig, minden körülményben.