És amikor senki nem csodálkozhat, hogy a pincér beleköp a levesébe
Mai friss élményem helyszíne egy belvárosi étterem terasza. Mellettünk lévő asztalnál két húszas éveiben járó leány ült. A társadalmi elvárásnak megfelelően folyamatosan nyomkodták a telefont, szelfiztek egymással és osztották meg a csodás képeket a rajongó táborral. Igazán nem figyeltünk rájuk egy pontig. A beszédfoszlányok ugyan eljutottak hozzánk, de nem érdekelt.
Nagyon kedves, meglepően profi pincér mozgott az asztalok között. Kihozta a lányoknak az ételt, valami levesféle lehetett. Mi pár perccel később jutottunk az ebédünkhöz, kanalaztunk és finoman váltottunk pár szót. A szomszéd asztalnál eközben folyamatosan a telefonok nyomogatása ment, mikor az egyik lány magához intette a pincért, és igazán tenyérbe mászó stílusban visszaküldte a fél tányér levest, hogy melegítsék meg, mert hidegen nem lehet megenni. Mosolyogva fogta és intézte a pincér. Néhány perc múlva vissza is ért. Belekanalazott és már kezében is volt a telefon. Gondolom újra kihűlt, mivel az evés az hatodrangú feladat volt. Ismét intett a pincérnek, és felháborodva jelezte, hogy érzi az ételt mikróban melegítették meg. Ezt így nem lehet megenni, amúgy is kihűlt és újramelegítést kér, de tűzhelyen. Becsületére legyen mondva ismét mosolyogva fogta és továbbállt a felszolgáló.
Mi a másik asztalnál együtt érzően pillogtunk a pincérre. Vajon milyen neveltetést kaphatott ez a lány, hogy ok nélkül ugráltat egy embert? Korából adódóan szerintem még semmi érdemi produktumot nem tett le az asztalra, akkor honnan ez a mérhetetlen felsőbbrendűség.
Abszolút nem csodálkoznék, ha a pincér az újabb melegítés után véleménynyilvánítással dúsítva hozta volna ki a tányért.
Aki olasz filmet látott,az tudja ,hogy ételt nem küldünk vissza,mert mindenki beleköp,ennyi!